Ez azon gyarló halandók szenvedési helye, kik a 2-es villamos ezen szakaszának november végi átadásában hitetlenek.
Őszi reggel, hétfői nap, az ablakból nézem a hatalmas tócsákat, amiket az éjszakai eső hagyott az aszfalton. Indul egy újabb hét, a „józan robot”, ahogy Tóth Árpád írja. Debrecen szürke égboltja alatt munkába mennek a cívispolgárok.
Beindul az autók motorja a családi garázsokban, újra hadba állnak a tömegközlekedés munkagépei. Elindulnak, vagy csak indulnának, s egyikükről reméljük, egyszer indulni fog. Ha elkészül, biztosan – ha elkészül. Abban sem lehetünk biztosak, hogy épül. A 2-es villamos útja, mely a Péterfia és a Hunyadi utcák találkozását szeli keresztül, már hónapok óta ugyanabban az állapotban köszönt minden reggelen. Hatalmas árkok, melyek fölött valamiféle lemezhíd vezet át a túloldalra, melynek helye olykor naponta többször változik. A gödrök mélyek körülöttük néhány munkás álldogál, talán csak azért, hogy elhiggye a járókelő: itt most valami nagy dolog épül.
Mint minden reggel, ma is átkelek a rohanó tömeggel a rozoga, sártól csúszós lécen, hallgatom a tarkakendős nénik panaszát, melyet Kósa Lajoshoz intéznek a felháborítóan életveszélyes közlekedésről, s közben én is arra gondolok, mi van, ha igazuk van, és – talán most fog leszakadni! – észre venné-e valaki, ha lezuhannék? Igazán félelmetes a látvány, ha a reggeli kávé nem lett volna elég az ébredéshez, ez az élmény biztosan megteszi a kellő hatást. Olyan óriásiak ezek a tátongó lyukak, hogy kezdem úgy érezni, ez a pokol egyik bugyra. Szeretném megkérdezni Dantét: mit gondol, ebben a bugyorban kik vannak és mi a büntetésük? Válasza talán az lenne, hogy ez azon gyarló halandók szenvedési helye, kik a 2-es villamos ezen szakaszának november végi átadásában hitetlenek. A büntetés pedig mi más is lehetne, mint az, hogy vérző orral, soha utol nem érve rohannak a 2-es villamos után, melynek utasai trágár szavakat kiabálnak rájuk. Mire ez végigfut az agyamon, épségben átérek a zebra túloldalára, és abban reménykedek, mire legközelebb erre jövök, már nem lesz ilyen feneketlen a híd alatti mélység.
Úton hazafelé is arra kanyarodom, megnézni a fejleményeket. A helyzet változatlan, igaz, a fent említett munkások most egy csomóban állnak, s a járókelőben most azt az érzetet keltik, hogy komoly és nagy munkában vannak. Közelebbről szemügyre véve őket már megkérdőjelezhető ténykedésüknek nem csak komolysága, de nagysága is. Egyikük egy hatalmas fúróba kapaszkodik, valaki más meg őbelé, a harmadik meg rajtuk röhög. Egy mindenki által ismert történet jut eszembe erről a képről, amiben a vezérmondat így hangzik: „anyóka húzta apókát, apóka húzta a répát, de a répa meg sem mozdult”. Tulajdonképpen lehet, nem is áll ez olyan messze a valóságtól, hisz a debreceni vezetőség az európai támogatás pénzét, a munkások egymást, szegény embert pedig az ág is húzza… de a 2-es villamos pályája meg sem mozdul.
